Marakkechnek van egy nagyon különleges, varázslatos atmoszférája, amit a következő komponensek alkotnak: süveg alakban tornyosuló íncsiklandozó illatú fűszerek, a különböző méretű és formákkal mintázott arany- és ezüstszínű lámpások tömkelege, a megszámlálhatatlan, színes mázzal készült kézműves cserépedények, a főtér, a Jemaa el-Fnaa éjszakai forgatagában megjelenő mesemondók, mutatványosok, kígyóbűvölők és a naponta ötször hallható müezzin éneke, ahogy imára hívja a muszlimokat és bezengi az egész várost.
Marrakechben - ahogy az egyik elnevezése is mutatja: a Vörös város, amit a falai miatt kapott-, főként a vörös, a földszínek és az okkersárga dominál - az utóbbi a sivatagot idézi meg, de ezen felül az építészetre még jellemző a színes egzotikus, különféle geometrikus és növényi ábrázolásmód, az arabeszk stílusú falfaragások és csempék alkalmazása.
Marrakechben - ahogy az egyik elnevezése is mutatja: a Vörös város, amit a falai miatt kapott-, főként a vörös, a földszínek és az okkersárga dominál - az utóbbi a sivatagot idézi meg, de ezen felül az építészetre még jellemző a színes egzotikus, különféle geometrikus és növényi ábrázolásmód, az arabeszk stílusú falfaragások és csempék alkalmazása.
Egy hosszú hétvégét töltöttünk el a városban, és amit csak lehetett megpróbáltunk belesűríteni ebbe a 4 napba. Szállásként egy hagyományos Riadot választottam az óvárosban, a Medina területén, pár percre a nyüzsgő Jemaatól, de ugyanakkor mégis nagyon csendes volt, mert egy labirintusszerűen kanyargó sikátor kivezetett a város forgatagából. A "riad" szó kertet jelent, ugyanis a többszintes ház egy nyitott, belső kertes udvart zár körbe, a szobák pedig hagyományos marokkói stílusú bútorokkal vannak berendezve. A tetőterasz nagyon szuper, belátni a város egy részét, illetve a távolban az Atlasz hegység vonulatait bámulhatja az ember pl. reggeli közben.
Muszáj mesélnem az ételekről és az alapanyagokról, mert minden annyira finom és ízletes. Köztudott, hogy az olasz olivabogyónak párja nincsen, hát, erre most sikerült rácáfolni, mert az Atlasz-hegységből származó oliva íze mindent visz. A zöldségsaláták, a frissen facsart narancslé és a tajin... A tajin marokkói zöldséges(-húsos) egytál étel, amit egy kúp alakú cserépedényben sütnek, egészen addig, amíg meg nem kapja az alját egy kicsit, mert akkor az étel karamellizálódik és a különböző fűszerek összeérnek. A menta teájuk is verhetetlen, persze nem sok köze van ahhoz, amit itthon lehet kapni. Ötféle mentalevelük van, amihez mikor-milyen fűszert adtak: csillagánizs, szárított rózsa, stb., és a teát, ahogy öntik, az konkrétan művészet.
Muszáj mesélnem az ételekről és az alapanyagokról, mert minden annyira finom és ízletes. Köztudott, hogy az olasz olivabogyónak párja nincsen, hát, erre most sikerült rácáfolni, mert az Atlasz-hegységből származó oliva íze mindent visz. A zöldségsaláták, a frissen facsart narancslé és a tajin... A tajin marokkói zöldséges(-húsos) egytál étel, amit egy kúp alakú cserépedényben sütnek, egészen addig, amíg meg nem kapja az alját egy kicsit, mert akkor az étel karamellizálódik és a különböző fűszerek összeérnek. A menta teájuk is verhetetlen, persze nem sok köze van ahhoz, amit itthon lehet kapni. Ötféle mentalevelük van, amihez mikor-milyen fűszert adtak: csillagánizs, szárított rózsa, stb., és a teát, ahogy öntik, az konkrétan művészet.
Még jó pár éve az a szóbeszéd járta, hogy itt főként franciául beszélnek (lévén, hogy francia gyarmat volt), és veszélyes is utazni pl. csak lányoknak. Ehhez képest szinte mindenki nagyon jól beszélt angolul, és kifejezetten nagy volt a közbiztonság - gondolom, köszönhetően egyrészt a sok európai fapados járatnyitásnak is. Agadirba van Wizz Air, Marrakechbe pedig Ryanair járat Budapestről. Agadir népszerű hely, mert olcsó kijutni, és az óceán mellett van, de engem nem vonzott, mivel ott nincs túl sok látnivaló, ahogy egyébként Casablancán sem, ami egy iparváros, de sokan vágynak oda a szintén azonos című, romantikus mozifilm miatt, amiről persze nem tudják, hogy azt valójában nem is ott, hanem Kaliforniában forgatták...
Amint leszáll az éj, a Jemaa el-Fnaa egyszerre szórakoztató és ijesztő: megjelennek a streetfood árusok mindenféle helyi specialitással - amitől óvaintett a szállásadónk, figyelembevéve a helyi higéniát-, mindenhol tudsz vásárolni helyi gyümölcsöket, vagy frissen facsart gyümölcsleveket, és persze figyelni kell, merre mész, különben hipp-hopp a törzsökün ágaskodó fekete kobrák előtt találod magad, vagy egy láncravert makit tesznek a nyakadba, amiért persze fizetned kell, de igazából már akkor is kérik a pénzt, ha pár másodpercre odanéztél, ahol éppen mutatványosok szórakoztatják a népet. A Jemaatól északra van a "souk", vagyis a "bazár", "piac", ami végeláthatatlan sikátorokon vezet át, behálózva a Jemaa feletti területet. Itt aztán mindent lehet venni: olajlámpást, hagyományos/díszkancsókat, marokkói kaftánt, ékszereket, babouche (hagyományos marokkói papucs), és amit csak akarsz. Persze jól meg kell nézni, milyen minőségűt vesz az ember, mert a hagyományos arab és berber termékek mellett rengeteg a kínai portéka, ugyanis Casablancán van egy "Chinese town"...
A Bahia Palotát a XIX. században építette Ahmed Ben Moussa szultán a legkedvesebb szeretőjének, ahogy a palota neve is mutatja, mert a "bahia" gyönyörűt jelent. Az épületegyüttes valóban gyönyörű a megannyi szökőkútjával és egzotikus beső kertjeivel, az arabeszk stílusú falfaragásaival és csempéivel, beugróival, festett, mintás ajtóival, kovácsoltvas ablakdíszeivel és a színes mozaikcsempékkel. Erről kár a szót szaporítani, látni kell...
A Saadian-sírok a Saadian dinasztia mauzóleuma, így a XVI-XVIII. század között az uralkodó család és a nemesség nekropoliszaként funkcionált. Két nagyobb terem található, az egyikbe viszonylag egy szélesebb ajtón lehet benézni, míg a másikba, a 12 oszlopos terembe, egy szűkebb, klasszikus méretűn tudtunk bekukucskálni, és ebből kifolyólag minimum fél órás sort kellett kivárnunk. A termeket itt is faragott, csipkés oszlopok és falak borítják, a sírok pedig hosszúkás márványból vannak kifaragva, és a mozaik padlón vannak elfektetve. A minimalista kertben szintén sírok emelkednek ki mozaik borítással.
A Le Jardin Secret, vagyis A Titkos kert volt az a hely, ami a legjobban tetszett Marrakechben. Végig kellett rongyolni a souk tengerén, hogy megcsodálhassuk ezt a helyet. Ez az egyik legnagyobb tradicionális riad, ami nemcsak a régi építészeti stílus jegyeit hordozza magán, de két kertet is körülölel: az "egzotikus kertben" különleges növények és fák élnek egymás mellett, amiket öt kontinens olyan területeiről válogattak össze, ahol Marrakechhez hasonló klíma található; a másik pedig az "Iszlám kert", ami négy részre oszlik, tükrözve a hagyományos közelkeleti kertek stílusát, és amikről úgy tarják, hogy a földi tükörképe a Koránban szereplő paradicsomnak. A négy rész közepén, szökőkutak vannak, ahol a madárkák kedvükre lubickolhatnak, illetve van egy medence az egzotikus kertben is, ahol teknősök napoznak. Az Iszlám kertben több pavilon is van, ahol a kiállításoké a főszerep: az egyikben fotó kiállítás örökíti meg a riad rekonstrukcióját, a bejárattól távolabb esőben pedig többet megtudhatunk a Le Jardin Secret történetéről, építészetéről, kertjeiről és a vízről. Ezenkívül van kávézó, étteremrész és egy torony is, ahonnan be lehet látni a Medinát. De ami a legjobb, hogy csak leül az ember az egyik szökőkúthoz, és figyeli a kis cispogó madarakat, és közben jó mélyeket szippant a levegőbe, mert a rozmaringsövény, a levendulák, a narancsfák és egyéb virágok illata lengi be az egész kertet.
Alig vártam, hogy az Atlasz-hegységbe menjünk, és meglátogassunk pár berber falvat, megismerjük a helyi kultúrát, illetve megcsodáljuk az Atlasz hegyeit. Emlékszem, amikor gyerekkoromban olvastam a görög mitológiában Atlaszról, a titánról, aki a vállán tartotta az égboltot, és a Perszeusszal való szerencsétlen találkozásának köszönhetően a levágott fejű, kígyőfürtős Medúsza szemébe nézett, majd kővévált, és így keletkezett az Atlasz-hegység Észak-Afrikában, ami azóta is a felhőket tartja - akkor elhatároztam, hogy nekem egyszer el kell mennem ide. Egyébként a hegységen és a térképeken kívül még a legendás elsüllyedt Atlantisz és az Atlanti-óceán örökölte meg a titán nevét.
Egy privát túra mellett döntöttünk, de mondták, hogy van egy nagyon kedves svéd-finn házaspár, akik szintén ugyanazon a napon mennének az Atlasz-hegységbe, és miért ne mehetnénk együtt. Annyira, de annyira jó ötlet volt, két nagyszerű embert ismerhettünk meg, akik miután kirepültek a gyerekek, járják a világot, ráadásul pont ugyanolyan idősek voltak, mint a szüleink, úgyhogy poénkodtunk is, hogy olyan vagyunk, mint egy család, és akikkel akkor találkoztunk, pont így is hitték.
A települések, amikre mentünk, sajnos nagyon el voltak "turistásodva". Megnéztünk egy berber családi házat, egy argán feldolgozóhelyet, illetve az Ourika-völgyben túráztunk egyet a Hét vízesésnél. Az utóbbira nem biztos, hogy vállalkozok, ha egyes pontjait látom az útvonalnak, de nem véletlenül kötelező igénybe venni helyi idegenvezető szolgálatait.
A helyi vezetési stílusról mindenképpen ejteni kell pár szót. A helyi autósokról alapból jellemzől, hogy őrültmód vezetnek, de a sofőrünknek ezt is sikerült megtetézni: mindenkit ledudált az útról, legyen az autós vagy motoros, a megengedett sebességnél pedig legalább 50-nel ment többel, és a hegyek oldalán futó úton beláthatatlan kanyarokban előzött. Hát, én úgy éreztem magam, mintha valami autóversenyen lennénk, így meg is kértük, hogy vezessen lassabban, mire közölte, hogy oda kell érnünk naplementére a Saharához. Megértettük, tényleg ott akartuk tölteni a naplementét. Marrakechtől egy órányi útra kezdődik a Sahara, persze ez nem az a homokszemcsés sivatag, hanem ez olyan elősivatag, de ugyanúgy csodálatos dűnékkel, és szerencsések voltunk, hogy itt láthattuk alábukni a Napot, rendkívül szép színei voltak az égnek. Persze a sofőrünk kamuzott, mert Marrakech felé ugyanolyan stílusban vezetett, szóval alig vártuk, hogy kiszállhassunk az autóból...
Alig vártam, hogy az Atlasz-hegységbe menjünk, és meglátogassunk pár berber falvat, megismerjük a helyi kultúrát, illetve megcsodáljuk az Atlasz hegyeit. Emlékszem, amikor gyerekkoromban olvastam a görög mitológiában Atlaszról, a titánról, aki a vállán tartotta az égboltot, és a Perszeusszal való szerencsétlen találkozásának köszönhetően a levágott fejű, kígyőfürtős Medúsza szemébe nézett, majd kővévált, és így keletkezett az Atlasz-hegység Észak-Afrikában, ami azóta is a felhőket tartja - akkor elhatároztam, hogy nekem egyszer el kell mennem ide. Egyébként a hegységen és a térképeken kívül még a legendás elsüllyedt Atlantisz és az Atlanti-óceán örökölte meg a titán nevét.
Egy privát túra mellett döntöttünk, de mondták, hogy van egy nagyon kedves svéd-finn házaspár, akik szintén ugyanazon a napon mennének az Atlasz-hegységbe, és miért ne mehetnénk együtt. Annyira, de annyira jó ötlet volt, két nagyszerű embert ismerhettünk meg, akik miután kirepültek a gyerekek, járják a világot, ráadásul pont ugyanolyan idősek voltak, mint a szüleink, úgyhogy poénkodtunk is, hogy olyan vagyunk, mint egy család, és akikkel akkor találkoztunk, pont így is hitték.
A települések, amikre mentünk, sajnos nagyon el voltak "turistásodva". Megnéztünk egy berber családi házat, egy argán feldolgozóhelyet, illetve az Ourika-völgyben túráztunk egyet a Hét vízesésnél. Az utóbbira nem biztos, hogy vállalkozok, ha egyes pontjait látom az útvonalnak, de nem véletlenül kötelező igénybe venni helyi idegenvezető szolgálatait.
A helyi vezetési stílusról mindenképpen ejteni kell pár szót. A helyi autósokról alapból jellemzől, hogy őrültmód vezetnek, de a sofőrünknek ezt is sikerült megtetézni: mindenkit ledudált az útról, legyen az autós vagy motoros, a megengedett sebességnél pedig legalább 50-nel ment többel, és a hegyek oldalán futó úton beláthatatlan kanyarokban előzött. Hát, én úgy éreztem magam, mintha valami autóversenyen lennénk, így meg is kértük, hogy vezessen lassabban, mire közölte, hogy oda kell érnünk naplementére a Saharához. Megértettük, tényleg ott akartuk tölteni a naplementét. Marrakechtől egy órányi útra kezdődik a Sahara, persze ez nem az a homokszemcsés sivatag, hanem ez olyan elősivatag, de ugyanúgy csodálatos dűnékkel, és szerencsések voltunk, hogy itt láthattuk alábukni a Napot, rendkívül szép színei voltak az égnek. Persze a sofőrünk kamuzott, mert Marrakech felé ugyanolyan stílusban vezetett, szóval alig vártuk, hogy kiszállhassunk az autóból...
Utolsó nap még körbejártuk a Medinát búcsúzásképpen, és elmentünk a La Mamouniába, ami egy öt csillagos hotel, de annyira szép, hogy csak úgy simán be lehet menni, körbenézni és fotózni. Igazán gyönyörű épületkomplexum: marokkói stílusú oszlopos csarnokok, riadok, kerti pavilon, és az óriási kertet is érdemes bejárni a hatalmas pálmafák, kaktuszok, virágok és gyümölcsfák miatt.
P.S.: Aki nincs felkészülve az ország kultúrájára, vagy arra, hogy a helyiek mindent el akarnak adni négyszeres, de minimum dupla áron, mindezt megspékelve azzal, ha nemet mondasz, akkor métereken át követnek, és közben megpróbálnak mindent az emberre tukmálni erőszakosan, az jobban teszi, ha egy másik országot választ Marokkó helyett. Úton-útfélen önjelölt idegenvezetők győzködnek, hogy elvezetnek az úticélunkhoz vagy megmutatják a várost, és ahol csak lehet, megpróbálnak lehúzni. Tekintetbe véve a helyi gazdasági helyzetet, a fizetést, én teljes mértékben megértem, hogy ahol lehet, megpróbálnak valami kis pénzhez jutni. Például, az egyik szálláson havi kb. 200 euró fizetést kapnak az ott dolgozok, és nem napi 8 óráért, hanem napi 24-ért, ha úgy van munka, és nincs szabadnap; vagy például az Ourika-völgyben a helyi idegenvezetőnk felesége egy nagyobb szőnyegért 1000 dirhamot (kb. 30.000,- Ft) kap, de 25 napnyi munkája van benne, és ha azt leosszuk napi vagy órabérre, akkor rájövünk, hogy az bizony vajmi kevés. Egyből átértékeltem a helyzetem, hogy ehhez képest mennyire szerencsés vagyok mindent figyelembevéve, és el is szégyelltem magam, hogy mennyit panaszkodtam az évi szabadnapjaim száma miatt - minden csak perspektíva kérdése. 😊
És végezetül itt egy kis helyi zene, de vigyázat, erősen hívogat a Szaharába. 😉
