Sophie's Wonderland

Bali egy parányi vulkanikus sziget Indonéziában, amit gyakran aposztrofálnak az „istenek szigete” elnevezéssel. Megszámlálhatatlan hindu temploma és a természetben található szent helyei különleges spirituális energiát árasztanak, ahol a helyiek évszázadok óta gyakorolják sajátos hitvilágukat. A sziget varázsa és a spirituális atmoszféra rengeteg nyugati turistát vonz, akik az önismeret és béke keresése céljából érkeznek – legyen szó gyógyulásról, meditációról vagy a jóga művészetének elsajátításáról.

Mi lehetne tökéletesebb helyszín ennél a távoli szigetnél, ahol a látható világ (Sekala) és a láthatatlan (Niskala) összefonódik, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz és az érzéseimhez? Az önismeret labirintusában az emberek gyakran a fény felé igyekeznek, kétségbeesetten keresve a kijáratot, kerülve a valódi találkozást önmagukkal. Az egyetlen valódi út – ahogyan már korábban is említettem – nem kifelé, hanem befelé vezet – a sötétség mélyére, a labirintus középpontjába. Ehhez vissza kell vonulnunk, hogy megvívjuk belső harcainkat és rátaláljunk önmagunkra.

Bali szigetének sikerült megőriznie hagyományait, kultúráját és vallási örökségét. A mindennapokat átszövik a szertartások, amelyek közül az egyik legismertebb az áldozati felajánlások készítése és azok szertartásos elhelyezése. A leggyakrabban látott kis felajánlások tenyérnyi méretű kosárkákban találhatóak, melyeket pálma- vagy banánlevélből fonnak. Ezekbe gondosan válogatott virágszirmokat, leveleket, rizst, dohányt, kekszet, sőt, akár csokit is és egyéb apró adományokat helyeznek, füstölővel kiegészítve, hogy az imádságok az ég felé szállva elérjék az isteneket. Ezek a felajánlások mindenütt jelen vannak: a szentélyek oltárain, a járdakövön, házak bejáratánál, autók műszerfalán, sőt, a tengerparti homokban is találkozhatunk velük.

Utazásunk első állomása Ubud és környéke volt. Maga az „Ubud” szó „gyógyírt”, „orvosságot” jelent, és a város valóban a testi-lelki harmónia centruma: számos gyógyító és spirituális mester praktizál itt, de egyben kulturális és művészeti központ is. A város szívében található a királyi palota, amely a balinéz építészet csodálatos jegyeit mutatja be: nyitott terek, dús, zöld kertek, csúcsíves kapuk mitikus faragásokkal és szobrokkal, ahol a terrakotta vörös színe és a szürke kő, beton harmóniában fonódik össze. Ahogy a hely neve is utal rá, korábban a király székhelye volt, és leszármazottai a mai napig is itt élnek, így bizonyos részei a nagyközönség elől el vannak zárva.

Egyik különleges ubudi állomásunk a Sacred Monkey Forest Sanctuary volt, ahol szabadon kolbászoló majmok nyüzsögnek. Egy élmény volt megfigyelni őket, azonban féltünk tőlük, mert némelyik elég agresszíven viselkedett – az egyik maki már a bejáratnál megpróbálta lerángatni a hátizsákomat, remélve, hogy valamilyen finomságot szerezhet váltságdíj fejében. Időnként elfogott az a különös érzés, mintha az Óz, a csodák csodája világában lennénk, és ez igazából a repülő majmok serege, ami bármelyik pillanatban ránk támadhat. Érdemes mindent elrejteni: a napszemüveget, ékszereket és mobiltelefont, mert az egész terület afféle „fekete lyukként” nyeli el a figyelmetlen látogatók értékeit.
Azért egy makival sikerült egész jól összebarátkozni – még egy szelfire is hajlandó volt! Persze, ne legyenek illúzióink, a barátkozásnak ára volt: egy kis elemózsia :D

Aki ismer, az tudja, hogy imádom a macskákat, legyen az kicsi, nagy, cirmos, csíkos, tarka, nyeszlett vagy macsmalac, így mindenképpen meg kellett nyomorgatnom a helyi, távoli rokonukat a cibetmacskát, vagy ahogy a helyiek emlegetik, luwak cat. Hogy honnan lehet ismerős? Megvan a Bakancslista c. film azon jelenete, amikor Morgan Freeman karaktere felvilágosítja Jack Nickolsonét, hogy az általa ivott kopi luwak kávé elkészítési folyamatában a cibetmacska az emésztésével és az ürítésével vesz részt? Igen, pont így készül a kávé! :D Az egyik kávézóban találkoztunk egy, a Kintamani hegységből származó példánnyal, akit én csak „kis pöttyös dömpernek” becéztem, a bundázata és a szétfolyt kis teste miatt, ám ő nem viszonozta a lelkesedésemet, ugyanis megharapott. Szerencsére egy másik helyen egy kedvesebb, Jáva szigetéről származó cibetmacs', Chiko, már hagyta, hogy megölelgélhessem – legszívesebben „becsomagoltam” volna, hogy hazavigyem magammal.

Bali kis sziget, ahol robogóval vagy autóval lehet közlekedni, nincs is tömegközlekedés. Mi sofőrt béreltünk, hogy egy-egy napon belül több, egymáshoz közeli úticélt összeválogatva vághassunk neki a sziget felfedezésének. Bár a távolságok nem nagyok, de a helyiek és a turisták tömegei miatt olykor órákat kell araszolni a forgalomban, ezért a reggel 6 órás indulásokkal próbáltuk kikerülni a reggeli csúcsidőszakot.

A legelső autós napunkon északra, a hegyek felé vettük az irányt, hogy meglátogassuk a festői szépségű Ulun Danu Beratan nevű úszó templomegyüttest, amit Dewi Danunak, a tavak és folyók istennőjének szenteltek. Számos szent vízesés, tó és folyó hálózza be a szigetet. A víz Bali életének elengedhetetlen eleme: táplálja a rizsföldeket és biztosítja a föld termékenységét.

Ezt követően meg is néztük az egyik legnagyobb rizsteraszt, a Jatiluwiht, ahol a smaragdzöld rizsföldek és -teraszok a Batukaru hegy lábáig terültek el. Ez a rizsföld bepillantást engedett az autentikus balinéz rizstermesztésbe: láthattuk a helyieket dolgozni a mezőn és a helyi speciális öntözési rendszer működését is. A nap magasan járt az égen, de nyakunkba vettük a földeket, és amit csak lehetett bejártunk az ösvényeken, és megállás nélkül fotóztunk, hol a zöld buja növényzetet, hol az úszó felhőket az égi kissárkányok, a szitakötők hadával.

A Tirta Empul templom egy szent forrás köré épült, aminek a vízéről azt tartják, hogy tisztító és gyógyító ereje van, és ennek következtében hindu vallási szertartásokra használják. Mi ugyan kihagytuk, de turisták is részt vehetnek az ún. Melukat lélektisztító szertartáson, ami a szent víz (tirtha) segítségével történik a szent medencék egyikében, zöld színű szárong viselésével. Számos szabály vonatkozik a templomokra, mint például havi vérzés alkalmával nem látogatható, vagy egyes belső szentélyekbe nem lehet belépni kiengedett, csak összekötött hajjal.

Több vízesést is meglátogattunk, de a két kedvencemet emelném ki, a Kanto Lampoot és Tukad Cepungot: mindkettő nagyon mély völgyben húzódik, így hosszú lépcsősorokon kellett leereszkednünk, majd a hol kiszélesedő, hol összeszűkülő kanyon vízében gázolva juthattunk el a Tukad Cepunghoz. Bár az addig megtett út fárasztó volt, de a látvány és az élmény minden fáradságot megért.
Kanto Lampoo egy széles, magas zuhatag, amelynek a lábánál turisták sora várakozik, hogy megörökíthessék a pillanatot. Érdemes az ott dolgozó helyiekre bízni a fotózást, akik adományért cserébe profi képeket és videókat készítenek a mobilunkkal. Miközben sorban álltam, szóba elegyedtem az egyik helyi fotóssal, aki éppen pihenőt tartott. Mesélte, hogy naponta csak néhány órát tudnak a folyóban tölteni, mert a folyamatos vízben állás rendkívül megterhelő, ezért váltják egymást. Mire rám került a sor, megkértem, hogy ő készítsen rólam képeket, ha már így megismerkedtünk.
Ahogy felkapaszkodtam a vízesés sziklájára, hirtelen minden más megszűnt körülöttem. A víz olyan erővel zúdult a testemre, hogy teljesen elvesztem benne, a zuhatag dübörgése pedig betöltötte a teret, a külvilág hangjai alig szűrődtek át rajta. Eggyé váltam a vízzel, és átadtam magam az élménynek.

Lahangan Sweet Bali északnyugati részének egyik rejtett kincse, egy kilátópont, ahonnan egyik irányban az Agung vulkán, a másik oldalon pedig a végtelen tenger tárul elénk. Hajnalban keltünk útra, és egy szűk, kanyargós hegyi út vezetett fel minket. Folyamatosan dudálnunk kellett – egyrészt, hogy a lehetséges szembejövő forgalom időben észrevegyen minket, másrészt, hogy az út közepén heverésző csirkék és kutyák végre méltóztassanak lehúzódni az úttestről.
A megérkezésnél hatalmas megkönnyebbülés volt kiszállni az autóból, ám az izgalom itt még nem ért véget. Innen ugyanis vagy egy húszperces séta várt volna ránk, vagy egy fizetős, zötykölődés jeeppel a hegytetőig – nem sokat hezitáltunk, az utóbbit választottuk. Az agyagos hegyi út azonban szintén próbára tett minket: a jeep rázkódott rendesen, mi pedig – hiába kapaszkodtunk – minden irányba estünk benne. Közben visítva (értsd: nevetve) mondtam: „Ha ezt tudom, nem jövünk!”, mire érkezett is a válasz: „Ha tudom, hogy már a hegyre felvezető sima autóút ilyen, el se indulunk!” – és csak nevettünk, miközben próbáltunk kapaszkodni.
A hegycsúcsra érkezve azonban gyorsan egyértelművé vált, hogy az autós tortúra vagy kaland – ez igencsak nézőpont kérdése – megérte: a panoráma lélegzetelállító volt, a látvány a szélrózsa minden irányában magával ragadott. Sőt, számomra ez lett Bali egyik legkedvesebb helye. A csúcson egyik égig érő fa törzsébe kapaszkodtam, és elnevettem magam: „Ez az én axis mundim, a világtengelyem!” – és ott, abban a pillanatban, tényleg úgy is éreztem, hogy a fa törzsét ölelve a középső világból (bwah) összeköttetésben állok a gyökerei által az alsó világgal (bhur), az égbe nyúló lombkorona pedig a felső, felettünk lévő világba (swah) nyitott utat.

Visszafelé megálltunk a Pura Lempuyang nevű templomnál, ami az egyik legrégebbi hindu templom, és a Lempuyang-hegységben található. A templomi belépőjegy egyben egy sorszám is volt, ami a híres tükrös-kapus fotó készítéséhez biztosította a sorban állás lehetőségét. Mi úgy indultunk neki, hogy biztosan nem várunk órákat, hogy a kapuban pózoljunk, vagy legalábbis azt hittük, egészen addig, amíg nem értünk fel a templomba, és láttuk meg a „Mennyek kapuját”, ahogy közrefogja az éppen teljesen felhőmentes tűzhányót, és csak annyit mondtunk egyöntetűen „oké, ezt megéri kivárni”. Közel 2,5 órás melegben tikkadós szobrozás után kerültünk sorra – hazudnék, ha azt mondanám, hogy közben nem bántuk meg, de ha már ott maradtunk, akkor kivártuk, és a képek önmagukért „beszélnek”.

Aznap az utolsó állomásunk a Tirta Gangga, a királyi fürdő, más néven a vízi palota volt. A medence felszínén található kőösvények olyan érzetet keltettek, mintha a vízen lépkednénk, miközben körülöttünk aranyhalak hadai várták, hogy az előre megvásárolt haleleséget szétszórjuk nekik a vízben. A területen számos gyönyörű kert és díszes kapu is helyet kapott, amelyek tovább fokozták a hely varázsát.

A Tanah Lot nevű sziklatemplom látgatásakor szerencsére apály volt, így átsétálhattunk a templomhoz, ahol a hindu szerzetesek pár rúpiáért cserébe megáldottak minket: a szikla aljában fakadó szent vízzel hintettek meg, rizsszemeket helyeztek a homlokunkra, végül pedig frangipáni virágot tűztek a hajunkba. Bár magába a templomba nem lehetett felmenni, a vízen „lebegő” sziklatemplom látványa így is csodálatos volt.

Emlékszem, már egy hete, hogy megérkeztünk Ázsiába, és a második napunkat töltöttünk Balin. A nap magasan járt az égen, amikor feküdtem a kis kunyhónk ágyán, a hatalmas üvegablakon át a medencében csobogó vizet figyeltem, azon túl pedig egy ültetvény terült el, ahol egy idős házaspár dolgozott. Felettük, az égen papírsárkányok cikáztak, könnyedén, játszva siklottak a trópusi szellőben. Orromban éreztem a frangipáni édes illatát és a buja, zöld növényzet párás leheletét, bőrömön pedig a forró, sűrű levegőt. A szemem előtt kibontakozó táj lélegzetelállító volt, mintha egy álombeli képben lebegtem volna – hiába érzékeltem mindazt, ami körülvett, valahogy mégis valószerűtlennek és távolinak tűnt minden. Ez a világ annyira más, annyira mesebelinek tűnt, hogy az elmémnek időre volt szüksége, míg utolérte a jelent.
Minél több időt töltöttünk a szigeten, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy itt az idő más ritmusban telik. A percek kitágulnak, a rohanás megszűnik, és az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy végre teljes fizikai valóval, minden érzékével jelen van. Addig azt hittem, képtelen vagyok a nyugalomra, hiszen egész életemben ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Mindig is szélsőségek között léteztem, hol a magasba emelkedve, hol a mélybe zuhanva, sosem találva meg azt az arany középutat, amit az emberek többsége magától értetődő természetességgel él meg.
Egyszer egy kedves barátom egy buli alkalmával megkínált borral, én pedig legyintettem, hozzáfűzve, hogy „most nem iszom, és egy darabig nem is fogok – már megint”. Ő pedig széttárt karokkal meglepettségét és felismerését kifejezve, azt mondta: „Zsófia, az a baj veled, hogy csapongsz a szélsőségek között, és nem ismered az arany középutat.” Milyen pontosan látta az akkori létezésem belső dinamikáját: a mindent vagy semmit, az állandó feszültséget, a két pólust, ami között vergődtem, amit én – csak Nietzsche után szabadon – Apollóni magasságoknak és Dionüszoszi mélységeknek hívok.
Az apollóni véglet a felemelkedés: a rend, a tökéletesség, az egészség, a szépség és a harmónia szüntelen keresése. És amikor már-már úgy éreztem, elértem ezt a tiszta, idealizált állapotot, mindig megkezdődött a zuhanás – szabadesés a dionüszoszi káoszba, a mámor, az önpusztítás mélységeibe. Minél gyorsabban zuhantam és erősebben törtem össze magam az alkohol, az extázis és a feledés mámorában, annál inkább azt hittem, hogy élek… Ez volt az én axis mundim, a világtengelyem, amely mentén szüntelenül repültem és zuhantam, egy örök körforgásban, ahol az adrenalin és a dopamin lettek az iránytűim – és egyben a börtönöm. Mert végül ez volt az elkerülés művészete: futás önmagam elől, miközben úgy hittem, kapcsolódok önmagamhoz. Mekkorát tévedtem, és még csak nem is sejtettem…

Egy hetet töltöttünk Kután, a tengerparton – amit utólag bevallom, nem is tudom, hogyan gondoltam –, hiszen nem vagyok az a típusú utazó, aki hosszasan lehorgonyozik egy adott helyen és a pihenést választja a felfedezés helyett.
A tenger fölött szinte mindenhol óriási sárkányok szálltak a magasba, mintha a felhők felé kapaszkodó fekete dementorok lettek volna. A látvány annyira elvarázsolt és játékra hívott, hogy kedvet kaptam hozzá én is. Egy helyi idős házaspár – akik a parton árultak – angol nyelvű tolmácsolásával/ közvetítésével sikerült megállapodnom két helyi fiatallal, hogy másnapra, némi fizetség fejében, elkészítsenek nekem egy kisebb méretű sárkányt.
A néni érdeklődve kérdezte, hogy a fiamnak szeretném-e a sárkányt. Reflexből, nevetve feleltem: „nincs gyerekem, nekem lesz.” Ekkor összeszűkült szemmel végigmért, majd elmosolyodva megjegyezte: „Igaz, még túl fiatal vagy ahhoz, hogy gyereked legyen.” Nem válaszoltam, csak egy szelíd mosollyal fogadtam a nem szándékosan közölt bókot.
Másnap a megbeszélt időpontban átvettem az én piros-sárga fóliás, bambuszvázas kissárkányomat, ami egyszerre lett a szabadság és a gyermekkorom „zsupszkulcsa”. Később vettem csak észre, hogy itt a sárkányeregetés szinte csak a fiúk/férfiak kiváltsága – egyetlen lányt vagy nőt sem láttam közöttük. „Ó, jaj, lehet, hogy ezzel megszegem a helyi normákat?!” – futott át az agyamon. De ahogy újra és újra megpróbáltam a magasba repíteni a sárkányomat – amely makacsul pörgött és vadul bukdácsolt a levegőben –, a helyiek mindig odajöttek segíteni és tanácsokat adni, vagy ha nem is beszéltünk közös nyelvet, felfelé mutatott hüvelykujjukkal jelezték: „Menő!”
Így teltek az estéink: játszottam a sárkányommal, hol civakodva, hol megszelídítve a lágy tengerparti szellőket, miközben a naplemente narancs és arany árnyalatokkal festette meg a horizontot. Egyúttal vártuk az éjszakákkal a növekvő Holdat, míg végül teliholddá kerekedett, ezüstös fényével beborítva az égboltot.
És eközben megtanultam nemcsak játszani a széllel, hanem együtt sodródni vele, elengedni mindazt, amihez eddig görcsösen ragaszkodtam, de legbelül mindig is éreztem, hogy ezek a dolgok nem szolgálták a javam, csupán a régi ledöntött hitrendszerem málló falait és részeit alkották az elmém és lelkem csillagrendszerében. A gyógyulás valahol a felszabadulás művészete, a fájdalom és szenvedés elengedésének a folyamata.

A nyugati ember gyakran úgy érzi, hogy folyamatosan tennie kell valamit, mintha a létezése csak akkor nyerne értelmet, ha produktív, ha dolgozik, ha hasznossá teszi magát, vagy valami materiális lenyomatot hagy a világban. Amint megáll egy pillanatra, a semmittevés a lelkiismeret-furdalás nyomasztó súlyaként nehezedik a mellkasára. Ennek gyökerei sok esetben a gyermekkorba nyúlnak vissza, ahol a szülőktől – akik maguk is az előző generációtól örökölték a mintákat – azt tanultuk: akkor vagyunk értékesek és szeretetre méltók, ha megfelelünk az elvárásoknak. A „viselkedj rendesen”, „hozzál jó jegyeket” stb. parancsai belénk égették az érzést, ami olykor szégyennel is társult, hogy a szeretet és az elismerés kiérdemlendő, nem pedig velünk született alanyi jog.
Így felnőttként is fáradhatatlanul dolgozunk, hajszoljuk a teljesítményt, és nemcsak a munkahelyünkön, hanem a kapcsolatainkban is, hogy ezáltal – akár tudattalanul is – bebizonyítsuk saját értékességünket, szerethetőségünket. Ha nem ismerjük fel ezt a mélyen gyökerező sémát, nemcsak önmagunkat, hanem másokat is az alapján ítélünk meg, hogy „mit értek el”, „mit tettek le az asztalra”. Sőt, gyermekeinket is ebben a szellemben neveljük fel. Pedig a szerethetőség nem teljesítmény függvénye – az ember önmagában, puszta lélegzésével, létezésével is méltó arra, hogy szeressék.

Ha egy valamit kell kiemelnem Bali szigetén, akkor Ubud és környéke lopta be magát igazán a szívembe: a város élettel teli utcái, a végtelenül kedves balinéz emberek, a várost ölelő zöld rizsföldek, valamint a buja, párás dzsungel, amely vízeséseivel, gazdag növény- és állatvilágával maga a földi paradicsom. A helyiek tökéletes harmóniában élnek a természettel, és nagy tisztelettel övezik/védik azt.
Imádtam itt élni – a szabad ég alatt fürödni, miközben lepkék és szitakötők köröztek, cikáztak körülöttem, és a dzsungel szűk ösvényein, illetve szent kanyonjában barangolni, ahol olykor kissárkányok (értsd: varánuszok) és békák keresztezték az utamat. A természet közelsége és varázsa, illetve a szent természetben való megnyilvánulása tette igazán különlegessé ezt a helyet, amivel én is eggyé váltam, vagy legalábbis az volt a megélésem, hogy a valóm és érzékeim együtt lüktetnek az esőerdővel.
Időnként, még ennyi idő távlatából is, Balival álmodom. Talán azért, mert az ubudi dzsungelben hagytam egy darabkát magamból – egy részem még mindig ott él tovább egy párhuzamos, de térben és időben távoli jelenben, hallom a hangját, ahogy kérlel, hív, hogy keljek útra. Tudom, hogy egyszer vissza kell térnem érte.

Az előző, Angkoros bejegyzés kapcsán érkezett visszajelzéseket megfogadva, ebből az írásból kihagytam az egyes helyekhez kapcsolódó részletes történeti vonatkozásokat, remélve, hogy így sokkal fogyaszthatóbb és élvezetesebb olvasmánynak bizonyul. Amennyiben bárkinek bármi észrevétele, különösképpen építőjellegű (negatív) kritikája van, nagyon szívesen veszem továbbra is.

Valahol útközben Ulun Danu Beratan felé:

Két ubudi templom részletei: