Fonott kalács
Húsvét hétfőn egy kis fonott kalács készült, aminek a receptje ITT olvasható, annyi változtatással, hogy jégcukrot szórtam rá, ami kevésbé a szándékosságnak, mint inkább a figyelmetlenségemnek köszönhetően, itt-ott megpörkölődött a kalács tetején. Persze nem hagyományosan tojással, sonkával, hanem mogyorókrémmel, lekvárral és a bonbonozásból megmaradt rózsás málnával fogyasztottuk.
Biztos mások is vannak úgy vele,
hogy az egyes ünnepkörökhöz, a karácsonyhoz vagy a húsvéthoz elengedhetetlen
egy olyan témájú könyv olvasása, ami megalapozza a hangulatot. Egy történet,
ami többlet jelentést ad és részévé válik az ünnepnek, és a magunkénak érezhetjük. A
húsvéti időszakban játszódik Joanne Harris Csokoládé c. könyve, ami mint tudjuk,
az egyik kedvenc regényem, így húsvét környékén ideális esetben ez lett volna
az olvasmány, de év elején a könyvesboltban szembetalálkoztam Az epertolvaj c.
könyvvel, és akkor szembesültem vele, hogy megjelent a Csokoládé negyedik
kötete. Nagyon izgatott lettem, hogy végre lett folytatása az egyik kedvenc történetemnek,
és újra abba a világba utazhatok, ami annyira kedves nekem, mert már nagyon
hiányzott, teljesen történet-honvágyam volt, és ahogy végiglapoztam a könyvet,
a dátumozásból láttam, hogy az első kötethez hasonlóan, ez is szintén húsvét környékén játszódik, így nehezen, de
félretettem erre az időszakra.
A Csokoládé sorozat nagyon
különleges, ahogy kinyitjuk és olvassuk, nemcsak egy varázslatos történet
elevenedik meg a szemünk előtt és válunk a részesévé, de illatok sokasága száll
fel az egyes lapokról: édes, olykor kesernyés vagy füstös csokoládé; távoli
tájakat idéző fűszerek: "Tonka. Vanília. Sáfrány. Szegfűszeg. Zöld gyömbér. Kardamom"… A negyedik könyvben kicsit
háttérbe kerül a csokoládé és az ízek, teret adva a mindent átszövő történeteknek, meséknek,
amik nemcsak segítenek keretbefoglalni és továbbadni az eseményeket és tapasztalatokat, de
mélységet és elemzést adnak azoknak.
„Maman mindig azt mondja, hogy a
történetek tartanak minket életben. A történetek, amelyeket az emberek
mesélnek, és amelyek szétszóródnak, mint bogáncspihe a szélben. Maman szerint a
történetek maradnak csak, amikor már nem vagyunk, miközben a hideg északi szél,
az olvadó hó hangját túlharsogva, gyászos dalt énekel.”
„Anyám azt mondta, hogy a történetekben varázslat rejlik. Elmondják, kik vagyunk, kik voltunk, és reményeink szerint kikké akarunk válni. A történetek keretbe foglalják az életünket, elmesélik a mögöttes tartalmakat. Néha lehetővé teszik, hogy a tündérmesék korlátai közül kitörve elmondjuk az elmondhatatlant, amit még magunk előtt is titkolunk.”
A kötet központi alakja a szintén
csodálatos képességekkel megáldott Rosette, Vianne tél gyermeke, az epertolvaj,
aki beszéd híján képek és szimbólumok segítségével kommunikál a külvilággal, ő
a másság megtestesítője. Az egyes történetek szamócaindaként ágaznak szerteszét, elmesélve olyan témákat, mint bűntudat, ami egy életen át cipelt titok súlyával nehezedik tulajdonosára, és halál, (mint a bűntudat alóli feloldozás),
szeretet és szabadság (illetve utóbbi hiánya) szülő-gyermek kapcsolatban, és persze a barátság,
a hasonlóságban, egymás másságában való feloldódás vagy pont a másság-különbözőség miatti
eltávolodás. Nagyon megszerettem Rosette-et, közel áll hozzám, így remélem, hogy legalább az ő története mindenképpen folytatódni fog.
„És most az én drága Rosett-em, aki tizenhat éves, meghallja a szél hangját, és tudom, hogy Rosett milyen éhes, milyen vad, önfejű és szeszélyes. A szél egyetlen rohammal magával sodorhatná, ha nem lenne odaerősítve, mint egy vitorla. Ha nem lettem volna elővigyázatos. De a szél még így is rázza a köteléket, amelyek a biztonságunkat óvják. Még így is hallom a szirénénekét. És más helyek illatát hozza. Veszélyről és napfényről, kalandról és örömről mesél. Csili- és borsárnyalatú fényszemcséken át táncol. Torkon akad, mint váratlan nevetés. És végül mindent elvisz, mindent, amiért törted magad. Mindent, amiről azt mondtad magadnak, hogy valahogy magaddal viheted. És mindig a játékosság, a varázslat, sőt az öröm pillanatában kezdődik. Egy másodpercre felvillanó ragyogó fénnyel két felhő között. Édes ízzel a nyelvünkön harangok kongásával. Sőt olykor hóeséssel is. "
És jöjjön pár szeretem idézet a
könyvből, a könyveim elolvasás után mindig úgy néznek ki, mint valami saláta:
mindenféle hosszúságú és méretű cetlik lógnak ki belőlük, megjelölve egy
helyet, ahol elgondolkodtató sorok vannak, amihez később vissza kell nyúljak,
vagy szembesítenek valamivel, amire pont szükségem volt, vagy éppen
ellenkezőleg, nem akartam, és azzal tűzdelem meg, ami a kezem ügyébe akad: leszakított post
it darab, szórólap, ruhacímke vagy egy névjegy.
„Életünk során megismételjük
ugyanazokat a hibákat, eltaszítjuk magunktól azokat, akiket szeretünk, továbblépünk,
amikor maradni szeretnénk, szótlanul várunk, amikor szólnunk kellene. Abban az
életben, amelyet választottunk, a veszteség az egyetlen állandó. Veszteség, ami
felfal mindent. Mint a kígyó. Még önmagát is.”
„Az igazság olyan, mint egy
hagyma: egyik réteget a másik után hántjuk le, míg ott marad a közepe, ami
megríkat.”
„Az emberek néha rossz dolgokat
tesznek. Ettől még nem válnak rossz emberré.”
„Nem könnyű barátokat szerezni,
amikor az ember más.”
"Biztonságban akartalak
tudni, Rosette. Szeretlek.
- A szeretet sosem
biztonságos."
„A vihar után mindig van egy
pillanat, amikor a szél csendesebben fúj. Megjátssza a megszelídítettet,
flörtöl a felhőkkel a dörgő égen, megcibálja a fákat, mint egy játékos
kisgyerek, aki azt ígéri, megint jó lesz. De a szél e játékosság közben a
legrettenetesebb. Később, amikor nem állja a szavát, mint oly sokszor annak
előtte, megfogadjuk magunkban: soha többé. És amikor azt hisszük, elvett már
mindent, amit emberileg lehetséges, az a nyúlfarknyi remény ismét felbukkan,
hogy ezúttal, talán most az egyszer...."
„Mert a művészet olyan, mint a
szeretet. Elvadul, ha magadnak tartod. Arra való, hogy elajándékozd, különben
csak rothad."
„A kakaóvirág különben nem
illatos, lényegét elzárva tartja egy elnagyoltan emberi szív alakú hüvelyben.
Ma érzem e szív dobogását, a rézserpenyőben a felpezsdülést, ami hamarosan
felszabadít egy titkot."
„De a csokoládépára a jövőt
jósolja meg, nem a múltat idézi. Most érzem a dohány és a kardamom illatát a
rézserpenyőből, a Criollo bab szívhangját. Tiszta és állhatatos, mint az
emlékezés. Éjszakai tábortüzek mellett és olcsó szállodai szobákban elmesélt
történetek illatát hordozza. Gyors szenvedélyes szerelem, különös csillagok
alatt eltöltött ráérős éjszakák illatát, és a folyóét, amelynek ágai a
diadalmas tengerhez vezetnek, s azon túl Londonba, Moszkvába, Rómába,
Marokkóba, meg még azon is túl, olyan helyekre, amiket csak képes magazinokban
látunk, bár a szél olykor elhozza hozzánk izgatóan és csábítóan olyan helyek
emlékeztetőit, amiket még látnunk kell, meg kell ismernünk."
