Angkor What?!

„Lesz az ázsiai utazásról bejegyzés, ugye?!” „Persze, írok majd…” – hazudtam magamnak és másoknak is… Reméltem, hogy az emberek elfelejtik vagy elvesztik az érdeklődésüket idővel, és így is történt, egy valakit leszámítva, az egyik kedves barátomat, aki múltkor illuminált állapotban a fejemhez vágta, hogy „nem hiszem el, a kibaszott csokitortáról ekkora bejegyzés van – mutatja széttárt karokkal –, egy ilyen volumenű utazásról pedig semmi”. Visítottam (értsd: nevettem), de közben realizáltam, hogy mennyire igaza van, és ekkor eldöntöttem, megírom az élménybeszámolót, bármennyire is anakronisztikus az utazás óta eltelt idő miatt. 

Nem csak a bejegyzést, de ezt az utazást is nagyon sokáig halogattam, mert féltem. Féltem a képzelt vagy valós határaimtól, amiket felhúztam magam köré az elmúlt években tudatosan, vagy inkább tudattalanul, de legfőképpen attól, hogyan fogom megoldani a glutén-, tej- és hisztaminmentes étkezésemet, és kivédeni, hogy ne betegedjek le. Kár volt félni, ugyanis bekövetkezett, aminek be kellett következnie, de ne szaladjunk ennyire előre, mert ez már Bali szigetéhez tartozik.

Nagyon hirtelen döntöttem és vettem meg a jegyeket, 2-3 hét múlva pedig már repültünk is Bangkokba. Az utazás állomásai a következőképpen alakultak: Bangkok-Angkor-Bali-Szingapúr. Már nem igazán szoktam megtervezni az utazásokat, mert mindent meg lehet oldani, ott helyben is, így velem nem egyszerű utazni, ha valaki szereti a kiszámíthatóságot és kontroll alatt tartani a dolgokat. Persze, én is ilyen voltam régen, aztán rájöttem, hogy a legtöbb dolog, amitől félünk, sohasem következik be, csak az agyunk gyárt automatikusan katasztrófa forgatókönyveket gyerekkorunktól kezdve, kvázi mint egy megküzdési módszer, és ezáltal „segít” minden kiszámíthatatlan dologra felkészülni, annak érdekében, hogy csökkentsük a szorongást, elkerüljük a sérülést. Segít?! A francokat, eltávolít a valóságtól térben és időben, arra reagálunk – olykor stresszel és dühvel, amit mi elképzelünk, feltételezünk, és legtöbbször semmi köze a valósághoz…

Ebben a bejegyzésben Kambodzsába fogom elkalauzolni az olvasót, és mesélni Angkorról, a teljesség igénye nélkül, a következő alkalommal pedig Balira.

Angkor több száz templomot és szentélyt magába foglaló templomváros Kambodzsa észak-nyugati részén, ami a Khmer Királyság fővárosa volt a 802-1432 közötti időszakban, és itt található a világ legnagyobb vallási célú épülete, Angkorvat. A Birodalom virágzása idején hatszázezer-egymillió ember élhetett itt. A szomszéd népekkel való gyakori és viharos küzdelmek, harcok pecsételték meg a terület sorsát: a sziámi thaiok 1431-ben megtámadták és több mint fél év küzdelem után be is vették a várost, ami az ellenség visszavonulása után csaknem teljesen elnéptelenedett, és ez a templomok állagromlását és az őserdő térhódítását idézte elő. Angkorra francia kutatók találtak rá a XIX. században, aminek köszönhetően megkezdődött az állagmegóvása és világhírűvé válása, 1992-ben pedig az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.

Egy napfelkelte túrára fizettük be magunkat, ami magába foglalta négy templom meglátogatását: Angkorvat, Bantej Kdei, Ta Prohm és Bajon. Hajnalban jött értünk a kisbusz, és vitt el minket többedmagunkkal Angkorvat főbejáratáig, ahonnan gyalog folytattuk az utunkat a kissé hűvös sötétben békakuruttyolás és kabóca kórus kíséretével. Nagy álmom volt látni Angkorvatot, szóval eléggé hevesen kezdett verni a szívem, amikor megláttam a sötétben kirajzolódó kultikus épület körvonalait. Siettünk az épület előtti tóhoz, hogy a legjobb helyről nézhessük a napfelkelte színeit, amiből egyébként nem sok mindent láttunk a szemerkélő eső miatt, de igazából nem számított, mert így is a szemünk előtt született meg, bontakozott ki a sötétségből az épület, minden részletével együtt. Az idegenvezetőnk, egy Mr. Tee becenevet viselő kambodzsai férfi, mutatta be Angkor templomait és mesélte el a történetüket.

Angkorvat, vagy angol átiratban: Angkor Wat, neve az Angkor „főváros” és a vat khmer vagy thai nyelven „templom” jelentéssel bír. II. Suryavarman király kezdte el építtetni a templomegyüttest 1113-ban a hindu Visnu istennek szentelve, majd idővel a buddhizmus térhódításával mindkét vallás központjává vált. Angkor egyik legjelentősebb kulturális jellegzetessége a szinkretizmus, azaz a vallási elemek keveredése, aminek a középpontjában a Dévarádzsa (istenkirály) kultusz állt. A templomot, azaz a szent teret egy hatalmas négyszögletes vizesárok veszi körbe, ami egyrészt a tengereket szimbolizálja, másrészt határ, választóvonal a két világ, a profán (világi, a szent ellentéte) és a szent között. A két teret egy hosszú, széles – az árkot átívelő – kőhíd köti össze, és ezen keresztül tudunk kilépni a profán térből és belépni a szakrális térbe. A homokkőből épült Angkor Wat többezer munkás, kőfaragó és szobrász keze nyomán a khmer kultúra lenyűgöző építészeti jegyeit viseli magán. Szemből, a templomból 5 fő faragott, csipkézett torony emelkedik az ég felé: középen helyezkedik el a legmagasabb, majd a négy sarkán, vagyis a négy világtáj felé orientálva pedig ugyanolyan 1-1 kisebb, egyenlő magasságú teraszos felépítésű gúla alakú torony, vagyis „templomhegy”. A legmagasabb torony, a szent Meru-hegyet, Visnu lakhelyét szimbolizálja. Az ilyen szent hegyek, toronyépületek, pl. zikkurat stb. a világ közepén elhelyezkedő ún. axis mundi, azaz világtengely, ami vertikálisan (függőlegesen) összeköti a három kozmikus szintet (alvilág, föld és ég) és egyben a világ közepe testesül meg benne. A három világot különböző szimbólumok képviselik a reliefekben és szobrokban: a menyországot Garuda hindu istenség, a földet az oroszlán és a másvilágot pedig a kígyó jelképezi. A vallásos ember a lehető legközelebb akart élni a világ középpontjához. A kozmikus hegy megépítésével az ember az istenek művét ismétli meg: a kozmogóniát (világegyetem megteremtése), a káosz kozmosszá (világmindenség, világrend) alakítását, mintegy a makrokozmosz (világegyetem) mikrokozmikus méretű szent tükörképét (imago mundi) létrehozva. Az árkádos folyosók összekötnek 4 medencét, amik a négy őselemet, a vizet, a földet, a levegőt és a tüzet szimbolizálják. Ezeket, a tornyokat is összekötő, nyitott, árkádos folyosókat gazdagon díszített domborművek, kőfaragások borítják, amik a kmer nép történetét, valamint vallási jeleneteket mutat be. 

  

Mr. Tee időnként plátói és komikus hangvétellel megemlítette élete nagy szerelmét, Angelina Jolie-t, akivel a következő állomáson, a Ta Thom templomban a Tomb Raider c. mozifilm forgatásakor ismerkedtek meg és szerettek egymásba, de aztán Angelinának vissza kellett mennie Hollywoodba....

A Ta Prohm (jelentése: Brahma isten ősatyja) szintén buddhista templom-kolostor volt a következő állomás, amit ugyancsak VII. Dzsajavarman király építtetett Bajon stílusban az édesanyja (Prajnaparamita, a bölcsesség megtestesítője) emlékére 1186-ban. A régészek az eredeti állapotában hagyták meg a dzsungel szívében található labirintusszerű szent helyet, aminek köszönhetően a gigantikus méretű indiai fügefák és kapok-fák körülölelésében, vagy inkább szorításában láthatjuk. Csodálatos és rendkívül különleges látványt nyújt, ahogy a légzőgyökerek, törzsek, lombkoronák körbefonják az egyes kapukat, szentélyeket és passzázsokat. A templom eredeti neve Rádzsavihara, királyi templom, és ahogy a neve is mutatja, az istenkirály és családtagjainak halhatatlansági kultuszát volt hivatott szolgálni. Ez az épületegyüttes Angkorvattal ellentétben „lapos”, azaz földszintes elrendezésű khmer templom, ami szimmetrikus passzázsokból, öt koncentrikus folyósóval összekötött épületekből áll, aminek közepében a keleti tájolású központi szentély található. A falakat a négy világtáj felé orientálták, ezeket gopurák (díszes átjárók) szabdalják, amiket „arcos tornyokkal dísztettek”. A falakon buddhista mitológiai jelenetek láthatók, már ahol a fák láttatni engedik azokat, mennyei táncosnők, apszarák és dévaták lejtik táncukat.

 

   

A templom után elmentünk ebédelni egy étterembe, és ezt követően folytattuk az utunkat a másik kettő templom felé. Itt, a parkolóban odajött hozzánk egy kb. 8 év körüli kambodzsai kisfiú, hogy vegyünk tőle valamit. Kettő Angkorvot ábrázoló hűtőmágnest vásároltam tőle, aztán a sofőr el is hajtotta szegényt, és néztem, ahogy ez a kisfiú diadalittasan, lengetve a mindössze 2 amerikai dollárt ment a társaihoz. Szerintem még életemben nem láttam őszintén és ennyire örülni embert, aki megkötött egy üzletet, és figyelembe véve, hogy 1 db hűtőmágnes 1 USD dollár, a fél életemet végig gondoltam: elöntött valami maró érzés a gyomor tájékon, hogy milyen körülmények között élhet ez a kisfiú, ha egy ilyen kis összeg a világot jelenti neki. Örültem én valaha pénznek ennyire?! Nem, soha, pedig felénk a havi fizetés egy olyan összeg, amiről egy ilyen kisfiú csak álmodozhat. Persze, engem nem igazán érdekel a pénz, mint olyan, leszámítva, hogy valamiből ki kell fizetni a számlákat és meg kell élni, de azt hiszem valahol a világ nagyon nem fair, vagy csak én vagyok túl idealista, már megint… aztán a következő templomnál olvastam a kiírások között egy, a kéregető, portékákat áruló gyerekekre vonatkozó bekezdést, amiben a turistákat megkérik, hogy ne adjanak pénzt a gyerekeknek, ne vásároljanak tőlük semmit, mert ezáltal azt erősítik bennük, hogy így sokkal egyszerűbb pénzt keresni, mint tanulni, így az iskolát messziről el fogják kerülni. „Ó, tényleg, b*szd meg, Zsófi! Kedd délelőtt van, hol kellene lenniük ezeknek a gyerekeknek?! Iskolában!” – gondoltam, és most csak még szarabbul éreztem magam, hogy hozzájárultam ennek a „rendszernek” a működtetéséhez….

Bantej Kdei (angol átírásban: Bateay Kdei, jelentése: Cellák Citadellája) buddhista templom-kolostor, ami VII. Dzsajavarman király uralkodása idején épült, és stílusában, szerkezetében, valamint alaprajzában megegyezik a Ta Prohm és Prah Khan kolostorokkal. A templom bejárata előtt kereszt alakú magasított terasz található, aminek a korlátait, naga (hétfejű kígyók – a Harry Potterből jól ismert Voldemort kígyója, Nagini (szanszkritul női kígyó vagy félig nő-félig kígyó teremtmény elnevezése) innen ered), Garuda (a félig ember-félig sas istenség), illetve oroszlán díszíti, szimbolizálva itt is – mint ahogy Angkorvatnál láthattuk – a három kozmikus szintet. A központi szentélyt udvar veszi körül, ami hosszú galériák és nagy négyszögletes termek sorából áll, amelyek rituális táncok helyszínei lehettek. Az épület szögletes oszlopait önállóan vagy csoportokban ábrázolt mennyei táncosnők relifjei, a belső átjárók oldalait pedig dévaták domborművei, a belső udvar fedett folyosóit pedig Buddha életét bemutató faragások díszítik. A templom keleti falának közepén nyíló átjárót mosolygó avalókitésvara arcok díszítik, a bejáratok mindkét oldalát pedig garudák őrzik.

   

Mr. Tee ugyan idegenvezető főállásban, de két templom közötti buszúton folyamatosan minket szórakoztatott. Felmérést készített az utasok között, hogy melyik országban-kultúrában mennyi gyűrű kapcsolódik a házassághoz mint szokáshoz. A legtöbb helyen, mint nálunk is, természetesen kettő: egy eljegyzési és egy házassági gyűrű. Mr. Tee közölte, hogy Kambodzsában három van: engagement ring (eljegyzési gyűrű), wedding ring (házassági gyűrű) és torkaszakadtából nevetve: suffe-ring (szenvedés) a házasság intézménye alatt. Elmesélte a saját tapasztalatát, és itt a hangja kicsit komolyabbra és szomorkásabbra váltott: az arcán éktelenkedő nagy sebhely hátrányosan érintette a párválasztásban, és messzebbi területen talált magának feleséget. Aztán itt átkötött arra, hogy amúgy ő MBA, ami, gondoltam és szerintem mindenki más is a kisbuszban, hogy a Master of Business Administration (a világ egyik legnépszerűbb üzleti szakja) mesterképzési szak rövidítése, de aztán egy kacér mosollyal tudtunkra adta a sajátos értelmezését: Married But Available (házas, de igénybe vehető). Majd a buszsofőrre mutatott, hogy ő meg PhD, utalva az egyetemi képzés legmagasabb szintjére, a doktori fokozatra, és itt már kíváncsian vártuk a megfejtést, ami egy gurgulázott nevetéssel ki is tört belőle: Potential Heavy Drinker (potenciális nagy ivó). „Jajj, de szuper, hogy pont a sofőr a lehetséges alkoholista” – gondoltam magamban, nem túl nagy lelkesedéssel. Aztán hirtelen belém hasított a gondolat: Kambodzsában mindenki olyan kedves és alázatos, illetve Mr. Tee-nek is ez az egyszemélyes stand up comedy show a személyisége része, vagy csak felvett attitűd, ami a turistákat hivatott szolgálni? "Ah, Zsófi, szállj már ki a fejedből, ne analizálj, ne intellektualizálj, csak érezz” – zártam le magamban a kérdést.

Bajon-templom (angol átiratban Bayon) az Angkorthom középpontjában álló buddhista főtemplom. Ennek a piramis alakú, három teraszos templomnak a jellegzetességei a négy égtájnak megfelelően elrendezett gigantikus mosolygó „arcos tornyok”, amik – a kutatók feltételezése szerint – az istenné nyilvánított VII. „Dzsajavarman király, illetve Buddha arcvonásait idézik. A templomot körülfogó árkádos folyósokat, galériákat mitológiai és történelmi jeleneteket elbeszélő domborművek borítják. VII. Dzsajavarman király városépítési programjának központja, az istenkirály kultuszát szolgáló legfőbb központ és egyben saját mauzóleuma. Mahajána buddhizmus tanai szerint épült, de a XIII. század közepén VIII. Dzsajavarman uralkodása idején a templomot hindu templommá alakították, majd a század végén a théraváda buddhizmus szellemében ismét átépítették, ezt követően pedig hanyatlásnak indult és az őserdő benőtte. Angkorthom mértani középpontjában, a városkapuktól induló főútvonalak metszéspontjában található. A templom keleti tájolású, a többi templommal ellentétben nem határolják vizesárkok. A király a központi szentélyt Buddhának ajánlotta. Az egyik szentélyben körül álltunk egy hosszúkás sima követ, amit lehetőség szerint mindannyiunknak rögtön meg is kellett érintenie az idegenvezetőnk kérésének megfelelően, majd, amikor hátrébb álltunk, akkor Mr. Tee óriási vigyorral megkérdezte:

- „Na, ki tudja, mi ez?!”

 - „Fallikus szimbólum!” – mondtam magamban, és egyből, a már korábban említett, kedves barátom szavai visszhangzottak a fejemben, aki minden nemiséggel vagy szexualitással kapcsolatos szimbólum utalásomra a következőképpen reagál: „Zsófia, ne legyél már ennyire profán!!” Profán?! Mekkora tévedés! Míg a mai modern ember számára, aki a profán létezés szerinti deszakralizált világban él, valóban csupán fiziológiai szükséglet kielégítését szolgálja a szexuális aktus, addig az archaikus, vagy vallásos ember számára pont ellenkezőleg: az együttlét „szakramentum”, szakrális jelentőséggel bír. Az isteni hierogámia (szent nász/isteni szerelmi egyesülés) az istennek az istennővel való egyesülése az időn kívüli pillanatban tette lehetővé az emberek szexuális egyesülését, ezért az emberek házasságát/együttlétét a kozmikus hierogámia utánzásának tekintik. A hindu templomokban a fallikus szimbólumoknak kifejezetten morális és spirituális jelentősége van.

Gondoltam magamban, hogy nem én leszek az, aki felvilágosítja a társaságot, mire Mr. Tee már harsányan üvöltötte is, hogy: „hooooooooooooly dick” (magyarul: szent fasz). Ez a kő az ún. Siva lingam, azaz Siva megtestesülése, az isten fallikus szimbóluma, vagyis Siva teremtőerejének a jelképe. „Uh, a francba!” – közben le is esett, hogy ezt nem volt jó ötlet megérinteni, vagy legalábbis részemről, mert a fizikai kontaktus kvázi rituális mozzanat a gyermekáldás biztosításához! Milyen jó fej volt Mr. Tee, hogy mindenkivel előre letaperoltatta a méretes kőfalloszt, még mielőtt közölte volna, hogy milyen célt is szolgál. Utána persze nagy nevetve hozzátette, hogy: „touch it, go home, and work! like homework” (magyarul: „érintsd meg, menj haza és dolgozzál! olyan mint a házi feladat”), aztán persze elmesélte, hogy a feleségével nekik is nehézségeik akadtak gyermekvállalás terén, járkáltak orvosokhoz vizsgálatokra, de aztán eljöttek ide a Bajon szentélybe, és az előbbi tanács szerint jártak el, aminek köszönhetően be is köszöntött a gyermekáldás.

   

Mr. Tee mesélt róla, hogy milyen csapások és háborúk sújtották a kambodzsai népet még a közelmúltban is, hogyan mészároltak le többmillió embert... Bármennyire is hozzátartozik Kambodzsa történetéhez és megértéséhez, sajnálom, de én erről nem tudnék úgy írni, hogy ne szorulna össze a gyomrom és a sírás kerülgetne...

Igazából jó pár dolog kimaradt ebből az írásból, amit eredetileg terveztem, hogy megírok, és a bejegyzés sava-borsának a része lett volna, de valahogy most nem akartak a gondolatok és az érzések mondatok formájában megnyilvánulni.

Nagyon úgy éreztem, hogy kevés napot töltöttünk Kambodzsában, de nem tudhattam előre, hogy ennyire meg fogom szeretni ezt az egyszerre gyönyörű és szívfacsaró, viharvert országot. Ha tehetném, legalább egy hétre visszamennék, és annyi templomot látogatnék meg Angkorban, amennyit csak lehet, és meglátogatnék több települést is. Szóval, ha nyerek a lottón, nem mondom el senkinek, de lesznek ráutaló jelek.

Ha minden igaz, akkor legközelebb Bali szigetén "találkozunk" egy másik blogbejegyzés alkalmával. 

Zsófi és Holdvilág

Szerb Antal Utas és Holdvilág c. regénye szerelem volt első olvasásra, és már akkor tudtam, hogy majd egyszer, ha lesz rá lehetőségem, akkor Mihály, a főszereplő kalandos itáliai utazását, vagy inkább szökését (ez igencsak nézőpont kérdése) végig járom majd a Velence-Róma tengelyen. És hogy miért is lett szerelem ez a könyv? Nagyon átérzem Mihály útkeresését és eléggé hasonló az érdeklődési körünk: nem tud és nem akar megalkudni a társadalmi elvárásokkal és intézményekkel szemben, belesimulni a „konvencionális” hétköznapokba, a vállalati életbe, a vallástörténet érdekli, ezáltal számos vallástörténeti vonatkozással, utalással és szimbólummal is átszőtt a történet.

Persze, velem semmi mihályi értelemben vett dolog nem történt: nem volt kit elhagynom, nemhogy a nászutamról szökjek meg (mindig mondom, hogy a házasság ok a válásra, logikus, nem?! XD), a „vállalatot” is már rég otthagytam, nem tévelyegtem nappalt-éjt követve a semmiben, nem kaptam idegösszeroppanást, nem vágytam a halálra, nem keveredtem románcokba…. Viszont csak kellett valami mélyebb célt találnom az utazásnak, gondoltam, milyen jó lesz majd, hogy egyedül legyek önmagammal, elengedjem a kezemből a kontrollt, kilépjek a komfortzónámból, és kicsit küzdjek a démonjaimmal is. Ó, igen, mindenkinek vannak, neked is. Ott vannak mélyen, legbelül, hét pántos vasajtó mögé zárva, mert csak így lehet őket féken tartani, vagy legalábbis azt hiszed. Mert amikor a nappalt felváltja az éj, akkor a küszöb feletti és a szemöldökfa alatti résen kiszivárognak, belopódznak az álmaidba és testet öltenek a tudatalattid tengerében, ahol bármennyire is próbálsz elbújni vagy szélsebesen futni, vagy akár repülni, megtalálnak és utolérnek, de amint erősödik a szorításuk, vagy mielőtt a repülő golyó a testedet érné, felébredsz, hogy aztán az adrenalintól zakatoló szívvel percekig, órákig álmatlanul a falat bámuld… Vagy amikor másnaposan fekszel az ágyban, látogatnak meg, berágják magukat az elmédbe, egy zsák kígyó formájában tekeregnek a köldököd körül, hogy emlékeztessenek arra, amire igazán nem szeretnél. Aztán előfordul, hogy nagyon megszeretsz valakit, és észre sem veszed, hogy véletlenül kinyitotta a vasajtót, és szabadjára engedte garázdálkodni a démonokat, akik nemcsak a lelked, de az elméd és a tested is elkezdik emészteni, mert egy régi fájdalmat, traumát éltél át újra és újra, úgy, hogy észre sem vetted mélységében, és a félelem felülkerekedett a szeretet felett. Sokan keresik a világosságot, hogy kijuthassanak a labirintusból, pedig mélyen legbelül tudjuk, csak egyetlen egy út létezik, a harcosok útja, befelé a labirintus közepébe, a sötétségbe, megküzdeni a „Minótaurusszal”. Na, de hogyan is foglalkozhattam volna velük?! Túlságosan is boldog voltam alapból, amit az itáliai életérzés csak fokozott: az olaszok annyira kedvesek, mindenki mosolyog az utcán, ismeretlenek köszönnek, akkor is leállnak veled beszélgetni, ha nem tudnak angolul: beszélnek hozzád olaszul, te meg angolul válaszolsz, és  megy a kézzel-lábbal mutogatás, zseniális! :D Annyi jó fej ember keresztezte az utam, akikkel valószínűleg sem beszélni, sem találkozni nem fogok a jövőben, de mégiscsak adtak valamit, ami életem végéig el fog kísérni: egy darabka élettörténetet, vagy a végtelen pozitív hozzáállásukat mindenhez. Na, és akkor azért itt emlékezzünk meg az olasz udvarlási szokásokról is, mert az ösztön szülte "szia, gyönyörű vagy, megcsókolhatlak?!"-tól a szofisztikált "eljönnél velem opera előadásra a színházba?" kérdésig mindennel is leszólítottak az utcán, persze sikertelenül. XD

Az utazást indulás előtt 1-2 héttel szerveztem le, vagyis a szervezés erős túlzás, megvettem a repjegyeket, és nagyrészt foglaltam szállást. Újabban nem is igazán szoktam szervezni, igyekszem spontán és random lenni, meg aztán minek is tervezni, ha Milánóban leszállva szembesül vele az ember, hogy a padovai szállása törölve lett… de szerencsére, amíg én utaztam tovább, barátnőm segített szállást találni Velencében. Milánóban csak 1 napot töltöttem, megnéztem a várost, ami igazán említésre méltó az a dóm, a több száznyi szobrával, reliefjével és – nagy örömömre – óriási vízköpőivel. Na, és most egy kicsit anakronisztikus leszek, mert két hete megint jártam Milánóban az Yngwie Malmsteen koncert miatt. (Úriiiiisten, Malmsteen egy varázsló, sohasem gondoltam volna, hogy a szívizomrostok gitárhúrként is funkcionálhatnak, és valaki a hangok megszólaltatásával ezernyi érzést válthat ki 💗) Amikor most legutóbb, ott sétáltam a gótikus vízköpők alatt, és alulról csodáltam őket, arra gondoltam, hogy muszáj felmenni a teraszra és közelebbről megnézni őket „valamikor”, aztán eszembe jutott a Notre Dame: 6 éve, amikor ott jártam, nyitás előtt egy órával hamarabb kimentem, hogy sorba álljak és találkozhassak a vízköpőimmel, az ún. Styrgákkal vagy Strixekkel, amik groteszk emberszerű lények a fejükön szarvakkal, a hátukon pedig szárnyakkal, de mivel már akkor kígyózott a sor a katedrális mellett, így letettem róla, azt mondtam, hogy majd legközelebb… és időközben leégett a Notre Dame homlokzata… „Legközelebb”, micsoda illúzió kivetíteni valamit a jövőbe, hogy majd akkor megteszem, és ez meg az lesz, annyira természetesnek vesszük, hogy örökké élni fogunk, és minden állandó körülöttünk, pedig csak az itt és most létezik, minden más illúzió, fantázia. Ennek tükrében gyorsan vettem is jegyet, felmentem a dóm tetejére megnézni a sárkányos vízköpőimet. Mennyire csodálatosak közelről! Az volt az érzésem, hogy amint éjszaka elalszik a város, a sárkányok megelevenednek, hogy az égbolton szabadon cikázhassanak, egészen napfelkeltéig, amikor is vissza kell térniük a helyükre, hogy kővé dermedve betöltsék a vízköpő funkciójukat, és a dómot szolgálják. Persze, ne feledkezzünk meg a csipkézett tornyokról, kisebb terekről, gótikus ablakokról, összekötő hidakról sem, mert minden fantasztikus volt, néha kissé ijesztő, főként amikor realizáltam, hogy amin sétálok kőlap, az belülről, a kupola teteje, és óriási mélység van alattam.

Szerettem volna megnézni Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora freskóját a Santa Maria delle Grazie-templomban, de mivel túl spontán vagyok, és csak online lehet jegyet venni, jegy pedig kb. 1-1,5 hónappal későbbre lett volna, így majd „legközelebb”(:D).

Velencében 2 éjszakát töltöttem, itt vagy reggel vagy este érdemes jönni-menni, elkerülve az óriási forgatagot. Velencében a legjobb dolog „eltévedni”, hagyni, hogy beszippantson a város, a felénk tornyosuló pasztell színű épületek, a szűk sikátorok, a kanálisok és az azokon ívesen emelkedő hidak. Miközben sétáltam, ablakon keresztül bepillanthattam a helyi restaurátorok munkájába, ahogy egy antik, arany színű képkeretet a legnagyobb gondossággal javítottak, este pedig egy eldugott udvarba betévedve az egyik házfalon láthattam egy olasz mozifilmet kivetítve, ami megszínesítette az illatos vacsorát, - hogy őszinte legyek, egy másodpercre én is úgy éreztem ott magam, mintha egy mozifilm részese lennék, annyira valószerűtlenül idillinek tűnt az egész. Azt hiszem, amit a leginkább magammal „hoztam” az az éjszakai Velence, ahogy a tengeren ringatóztak az egymás mellé kikötött gondolák, a kandeláberek vízen tükröződő fényei, a Hold által ezüsttel beszórt mélykék égkupola.

Az egyik nap elutaztam a következő állomásra, Ravennába, hogy megnézzem a híres bizánci és ókeresztény mozaikokat, illetve Dante sírját is útba ejtettem.  A San Vitale székesegyházban járt Mihály is, ahol a freskókkal borított óriási kupolát a zöld különböző árnyalataiban és arany színben domináló vallási témájú mozaikok borítják. Meg kellett állnom, és csak bámulni, hogy a szemem hozzászokjon a vibráló színekhez és jelenetekhez. Bele se merek gondolni, mekkora munka lehetett a mozaikdarabkákat összeilleszteni, hogy azok az egyedüli önmagukban semmit sem érő darabkák, ilyen csodálatos műalkotássá álljanak össze. 

Szinte az utazás elején tettem is egy 4 napos kitérőt, hogy északon, Meranoban meglátogassam az ott élő unokatesómat. Útközben megálltam Veronában, hogy szétnézzek, bőven elég volt rá 3 óra, hogy az Arénát, Júlia házát és az óváros részt körbe sétáljam. Mindenhova vonattal utaztam, szuper a vonathálózat Olaszországban, nem drága, online lehet útvonalat tervezni, csekkolni melyik vágányról megy a vonat, jegyet venni stb. Veronából Meranoba Bolzanoi átszállással mentem. Az utakon nem lehet telefont nyomkodni, vagy olvasni, annyira lekötött a gyönyörű táj, ezen az útvonalon valami egészen szédítő volt, hogy a vasút két oldalában szinte végig hegyek emelkedtek, x kilométereként valamelyik csipkés sziklaormon pedig vár. Az volt az érzésem, hogy a hegyek közelítenek egymáshoz, és egyszer csak összeérnek, magukba nyelve a vonatot.

Merano északon van, Tirolban, inkább német jellegű település, mintsem olasz, sok német turista jön ide nyáron kirándulni, télen pedig síelni. Nagyon jókat lehet sétálni a folyó mentén, ki a városból, be az erdőbe, de a város is tartogat szépségeket: a „mediterrán” részt, vagy csak a villasorokat említsem. Igazából itt amennyi időt lehetett, a ritkán látott kuzinommal töltöttem, és persze Pepitával, a makkájával, aki azt hiszem, annyira sem engem, sem a zenémet nem kedvelte meg, és alig várta, hogy lelépjek :D. Pepi nagyon furcsa macska volt, minden rezdülésemet figyelte, és úgy nézett közben, mintha nem is macska lenne, hanem egy macskadundába bújt ember. Unokatesóm elvitt egy arborétumba, ami egy hegy oldalában volt (minő meglepő :D) tele lugasokkal, virágokkal, sövény labirintussal, egzotikus madarakkal, tavakkal, és persze csodálatos panorámával.

Firenze… Firenzéről mit is mondhatnék?! Azt hiszem, már az első találkozásnál tudtam, hogy ez örök szerelem lesz. A reneszánsz művészettörténeti éra nagyon közel áll hozzám: az az érzésem, ahogy nézem a festményeket, és elveszek a részletekben, az ecsetvonásokban, megelevenednek, a szobrok pedig megmozdulnak, életre kelnek, és hívogatnak, finoman megfogják a kezem, és magukkal húznak, hogy lépjek be a jelenetbe, legyek a részese, mintha mindig is odatartoztam volna... Azt hiszem ezek a műalkotások a legvizuálisabb tér-időkapuk, amiket emberi kezek formálhattak, ezáltal szert téve az örök halhatatlanságra, mert Botticelli, Leonardo da Vinci, Michelangelo és megannyi művész szelleme túlcsordul a műalkotásokon, az épületeken, tova rohan az utcákon, betölti a teret, és megfesti az eget. Szerintem valahányszor jövök, örök program lesz az Uffizi Galéria, megunhatatlan. Igaz, ezúttal még „profibb” módon tévedtem el a termek és a folyosók labirintusában, mint legutóbb. Persze, nem bántam, hogy újra és újra „visszataláltam” egyes műalkotásokhoz. Ah, a Szépművészeti, a Pergamon, a British és a Louvre mellett az Uffizi a kedvenc múzeumom. Mindig elképzelem: 1. hogy éjszaka teljesen egyedül vagyok ezekben a múzeumokban, nem kell kerülgetni a fotózkodó turistákat, és műalkotástól műalkotásig repülök a saját tempómban, olyan közel megyek, amilyen közel csak akarok, hogy tényleg minden részletet megfigyelhessek. 2. valaki, aki nagyon gazdag mecénásként támogatna egy olyan projektet, aminek az a célja, hogy az összes világban található nagyobb múzeumot 3D-ben bejárhatóvá tenné, és persze, mindez ingyenesen elérhető lenne mindenki számára, hogy akinek nincs pénze sem elutazni, sem befizetni rá, legyen lehetősége gyönyörködni és művelődni.

Firenzében különösen érdemes napfelkelte előtt útnak indulni, mert egyrészt szinte alig van turista az utcákon, másrészt a felkelő nap sugarai aranyban fürdetik az épületeket, a piazzákat, a dómot és a Ponte Vecchiot. Na, meg volt olyan szerencsém, hogy amikor felpillantottam az égre, hőlégballonok úsztak a házak felett és a felhők alatt – imádom a léggömböket is! :D

Sienaba az egyik nap ugrottam el Firenzéből, hogy megnézzem a „sienai primitíveket” (a kezdeti reneszánsz festményeket aposztrofálják így), ami miatt Mihály a szeretője, Millicent, az amerikai művészettörténész hallgató miatt ment.  Pinacoteca Nazionale a késő középkori és reneszánsz korszakban alkotó olasz művészek festményeinek a múzeuma.

Ezt követően másnap hajnalban indultam útnak Firenzéből Perugiába, majd Folignoba, ami a bázisom volt, és onnan mentem Assisibe, Spelloba, Gubbioba, Spoletoba, majd Rómába. Teljesen sötét volt, csak a lámpák világítottak, meg a telihold az égen. Annyira jó volt úton lenni, pont bele is gondoltam, hogy örökké úton tudnék lenni, és ez az érzés tartott egészen addig, amíg meg nem néztem a telefonomat: a barátaim így, hogy már a második péntek estéről hiányoztam, küldtek egy videót, amiben kifejezésre is juttatták ezt az érzésüket. Hirtelen olyan erővel és mélységgel kapott el a honvágy és a boldogság kettős, összefonódott érzése, hogy azok között az emberek között legyek, akiket szeretek, és „látnak”, hogy „szemerkélt az eső” az arcomon… mert hát mi az élet értelme...?! mint szeretni és szeretve lenni…

Az umbriai települések közül csak Gubbiot emelném ki, mert igazából ez volt az igazán bakancslistás az összes hely közül. És természetesen egy vallástörténeti vonatkozás, a halottak kapuja miatt. Gubbioban a középkori házaknak két kapuja van: egy nagyobb az élők számára, és mellette egy keskenyebb kapu a halottaknak. Utóbbi be van falazva, és csak akkor bontották ki, amikor valamelyik elhunyt családtag koporsóját ezen vitték ki a házból. Azután megint befalazták, mert úgy tartották, hogy a halott csak ott jöhet vissza, ahol „kiment”, és hát, ezt jobb volt megelőzni. Ez a keskeny, többnyire gótikus ívű kapu egy méterrel fentebb van az utca szintjétől, hogy a koporsó kiadható legyen az utcán állóknak. A Via de Consolin találunk ilyen házakat, azonban ez az egyik központi utca több étteremmel, így vagy ablaknak, vagy bejáratnak vannak átalakítva ezek a kapuk, a párhuzamos utcákon szintén rengeteg ilyen épületet találtam, nagyon kevés maradt befalazva, inkább kibontották őket, ajtókká, esetleg ablakokká alakították át azokat. A katedrális alatti utcában, egy, az ottani galériában dolgozó hölgyet kérdeztem meg erről, és azt mondta, hogy ez a temetkezési szokás már nem él, a középkorra volt jellemző. Szerintem a párhuzamos utcákon az összes halottak kapuját lefotóztam, amit találtam. Amikor végeztem, leültem, és vártam a buszt, jót nevettem magamon, hogy nem is én lennék, hogy holmi kapukért elvonatozok és buszozok a világ végére 😅. Nyilván egy pillanatra elbagatellizáltam a helyzetet, mert ezek nem „holmi kapuk”, hanem egy átmeneti rítushoz kapcsolódó materiális szimbólumok, amik a határt és átmenetet képezik a két világ között, az élők és a holtak világát választja el egymástól és köti össze ugyanakkor.

Az utolsó állomásom Róma volt, és azon belül is a Villa Giulia, ami a legnagyobb etruszk gyűjteménynek ad otthon. Mihály Rómában fut össze a Waldheim, vallástörténész ismerősével, együtt látogatják meg ezt a múzeumot is, és beszélik át a regény központi vallástörténeti jellegű vonatkozását, ami végig húzódik a történeten: a halál, vagy inkább a meghalás aktusát. Mert ahogy Szerb Antal írja a kettő nem ugyanaz. A haláldémonok, a férfiak esetében női-démonok, szirének, halálhateirák, succubosok, vagy hogy a magyar folklórt említsem szépasszonyok, a nők esetében pedig férfi-démonok, incubusok, szatírok, akik elragadják a nőket. Az archaikus kultúrák emberei számára, „az etruszkok számára, a homéroszi görögök számára, a kelták számára” erotikus aktus. Ahogy Waldheim, a vallástörténész mondja Mihálynak, amit Mihály az intuíciója révén már tud: „az archaikus ember számára semmi sem volt jelenvalóbb, mint a halál és a halott, maga a halott, akinek titokzatos továbblétezése, sorsa, bosszúja állandóan foglalkoztatta. Rettenetesen féltek a haláltól és a halottaktól, csakhogy az ő lelkükben még inkább ambivalens volt minden, mint a miénkben, a nagy ellentétek még közelebb voltak egymáshoz. Halálfélelem és halálvágy egészen közeli szomszédok voltak a lelkükben, és a félelem sokszor vágy volt és a vágy sokszor félelem (…) most nem a fáradtak és betegek, nem az öngyilkosjelöltek halálvágyáról beszélek, hanem azokéról, akik életük teljességében, sőt éppen azért, mert életük olyan teljes, vágyódnak a halál felé, mint a legnagyobb eksztázis felé, mint ahogy halálos szerelemről beszélnek. Ezt vagy érted, vagy nem érted, magyarázni nem lehet, de az archaikus emberek számára magától értetődött. Ezért mondom, hogy a meghalás erotikus aktus: mert vágyódtak utána, és végeredményben minden vágy erotikus, illetve azt nevezzük erotikusnak, amiben Eros isten, vagyis a vágyódás benne van. A férfi mindig valami nő után vágyódik, mondták barátaink, az etruszkok, tehát a halál, a meghalás nő. Nő a férfi számára, de férfi, erőszakos szatír a nő számára. Ezt mondják azok a szobrok, amelyeket ma délelőtt láttál. De mutathatnék neked más dolgokat is; a halálhetaira képeit különféle archaikus reliefeken. A halál egy ringyó, aki elcsábítja a legényeket. Rettenetes nagy vaginával ábrázolják. És ez a vagina valószínűleg többet is jelent. Onnan jöttünk és oda megyünk, mondták ezek az emberek. Egy erotikus aktus révén és egy nőn keresztül születtünk, egy erotikus aktus révén és egy nőn keresztül kell meghalnunk, a halálhetairán keresztül, aki az Anya nagy ellentéte és kiegészítője... mikor meghalunk, visszaszületünk... érted?”

Amikor ezt először olvastam, szerintem annyira döbbentem le és lettem izgatott, mint a regényben Mihály, ahogy Waldheim erre vonatkozó vallástörténeti okfejtését hallgatta, ugyanis van Írországban (megint a kelták) egy ún. Sheela na gig szobor, ami egy női alakot ábrázol óriási vaginával, és egyes középkori templomokon található. Először gondolkoztam, hogy mi a francot keres egy ilyen, a keresztény vallás szerint profánnak, de inkább vulgárisnak számító alkotás, de aztán asszociációk sorozatával arra jutottam, hogy az a célja, ami a barokk keresztény templomokban található szakrális témájú esendőségre, halálra, a túlvilágra emlékeztető freskóknak, ugyanis a vagina, egészen pontosan a vulva, egy „kapu”: rajta keresztül születünk le a földre, rajta keresztül „teremt” férfi és nő, és legvégül a „túlvilágra”, „más világokba” vezető átjáró, a "halál kapuja". És a születés és halál együttese ellentétpárnak, ellentétes fogalmaknak számítanak, de tulajdonképpen egy és ugyanaz, csak két különböző aspektus, mint a lent és a fent, altus.

Ennek tükrében értjük, hogy Mihály miért az etruszk umbriai településeken „kalandozott”, vagy Mihály kamaszkori legjobb barátja, Ulpius Tamás miért az eredetileg kelta Hallstatt településen lett öngyilkos…

Lassan már két hónapja, hogy hazajöttem erről az utazásról, és legalább tízszer neki ugrottam ennek az írásnak, de valahogy a gondolatok, érzések most nem akartak mondatokká formálódni… Nagyon sok mindent nem írtam le, kihagytam, vagy éppen balladai homályba vesz a mondanivaló, de remélem, azért így is ad egy olyan „zsófis” képet az utazásról. Nem tartom kizártnak, ha egyszer sokkal idősebb leszek, újra járom ezt az utat, csak sokkal több időt hagyva rá, mert ez a két hét eléggé kevésnek bizonyult. Meg aztán most olvastam el újra Szerb Antaltól A Pendragon legendát, ami szintén nagy kedvenc, mert a rózsakeresztesekről szól, így még az is lehet, hogy jövőre London-Wales kalandozások lesznek… Why not?!

 És akkor egy kis kép cunami a végére:

Milánó

Velence

 

Ravennai mozaikok

Firenze

        

Perugia

      

Assisi

      

Gubbio

 

Spello

Foligno

 

Spoleto

Róma